Pézsmatulok

Az Unciklopédiából
Ovibos moschatus
Pézsmatulkok balról jobbra

A pézsmatulok a kérődző, párosujjú emlősök alrendjének egyik neme az üregesszarvúak csoportjából.

Magyarországon mindössze két példánya él, az egyik az Állatkertben, a másik a közéletben.

Egyetlen faja az Ovibos moschatus, aki tragikus módon egyesíti magában a tulok és a juh tulajdonságait. Vagyis lehet, hogy kecske. Hossza 2,37 m, magassága 1,1 m; farka 7 cm hosszú. Teste zömök, nyaka rövid, vastag; feje esetlen, keskeny és magas. Füleit szőrzete elfödi, ezért nincs szüksége sapkára; szemei kicsinyek és az orra hegye szőrös. Ezért nincs szüksége zsebkendőre sem. Szarvai tövükön erősen lapultak, egymás közeli szomszédságában erednek; előbb alá, majd elő-, ki- és fölfelé hajlanak. Rövid lábai erőteljesek, csülkei nagyok, szélesek, kerekek; mellékcsülkei kicsinyek és magasan fekszenek.

Szerfölött tömött, hosszú szőrű bundája sötétbarna, lábainak alsó részén szürkésfehér. Ezért nincs szüksége télikabátra.

Észak-Amerikát, Grönlandot s a kettő közötti szigeteket lakja, nagy csapatokban él s a völgyeket kedveli. Utálja a popzenét. Télen az erdőkbe vonul s nagy területeket bevándorol élelméért. Élénk mozgású állat, ügyesen kúszik fel a meredek sziklákra és mesterien ugrik. Fára mászni viszont nem tud, vagy legalábbis nem próbálta még. Eleinte bizalmas volt az emberhez, de amikor a négyeshatoson egyszer egy zsebtolvaj elvitte a pénztárcáját, ez a bizalom végképp elveszett.

Óvatossá vált és nehezen vadászható.

A pézsmatulok kisebb termetű, mint amekkorának azok gondolják, akik csak képen látták. De nagyobb annál, mint amekkorának azok gondolják, akik azt gondolják, hogy akkora, mint egy egér, vagy egy gumipók. A felnőtt bika marmagassága 1,5 méter, a tömege 350 kg körül van, vagyis alig a fele egy bölényének. Neve ellenére nincs pézsmamirigye, és nem is tulok, azaz nem a szarvasmarhák rokona – a tülkösszarvúak családján belül külön alcsaládba sorolják.

A pézsmatulok genetikai variációja igen csekély. Ez feltehetően annak következménye, hogy egyedszámuk többször is a kritikus értékre csökkent. A genetikusok ezt palacknyakeffektusnak nevezik. Legutóbb jó egy évszázaddal ezelőtt az ember tevékenysége a kihalás szélére juttatta a pézsmatulkot.

A tudósok ma a pézsmatulok két alfaját különböztetik meg: a fehéres pézsmatulok (Ovibos moschatus wardii) Grönlandon és Kanada északi-sarkköri vidékein él, az O. moschatus moschatus pedig a kanadai szárazföld lakója; a feje sötétebb színű, és nagyobbra nő. A két alfaj közötti különbségek inkább a helyi éghajlati adottságokra és a táplálkozásbeli különbségekre, mint örökletes adottságokra vezethetők vissza. A ma Alaszkában élő 3300 pézsmatulok mind a 70 évvel ezelőtt Grönlandról hozott harmincnégy állat leszármazottja, mégsem látni rajtuk a beltenyésztésből adódó rendellenességek semmi jelét, hacsak nem vesszük figyelembe azt, hogy végletesen két pártra szakadtak. Az egyik a tompa végén töri fel a keménytojást, a másik szerint viszont az ilyen tulok hazaáruló, mert rendes ember (=tulok) a hegyes végén töri fel.

Elméletileg a genetikai variációk hiánya akadálya a fejlődésnek és a gyorsan változó környezethez való alkalmazkodásnak, az alaszkai helyzet azonban nem kivételes, sok elszigetelt északi-sarkvidéki élőhelyet és szigetet egészen kicsi populáció leszármazottai népesítettek be. Lehet, hogy egy olyan faj, amely már számos palacknyakhatást átélt, nem érzékeny a beltenyésztésre. Ezt nem tudjuk, és sohasem fogjuk megtudni.

A pézsmatulok nam kér enni. Vesz magának.

Húsa kissé pézsmaillatú, de azért ehető. Bőrét és szőrét értékesítik. (Gyengébbek és agylágyultak kedvéért: bőrként, illetve szőrként).

Lásd még[szerkesztés]

Bouncywikilogo.gif
Azok számára, akiket a Wikipédia lefizetett: a Wikipédiának van egy elég gyenge kis szócikke a(z) Pézsmatulok témáról.

Forrás: Pallas lexikon, Sulinet