Nagykanizsa Demons

Az Unciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Nagykanizsa Demons igaz és megmásíthatatlan története

- Szevasz! Nem akarsz sportolni?

- Áhh, elvből nem sportolok. Miről lenne szó?

- Amerikai fociról.

- Várj csak, az más. Az amerikai foci az más.

Ez a tömör ám az eltelt évet nagyban meghatározó párbeszéd, 2004 szilveszter éjjelén történt. Ekkor találkoztam Kiss Rudolf barátommal, aki nemes egyszerűséggel mellemnek szegezte a kérdést: – Focicsapatot alakítunk, jössz vagy sem?

A szilveszteri bulit nem egészen kiheverve erőt vettem magamon és utána néztem egy kicsit ennek a sportnak. Annyit tudtam, hogy van NFL és vannak génkezelt amerikaiak, akiket gyermekkorukban atomtudósok „X” vegyszerbe ejtettek. Szóval tudtam, hogy van egy formátlan labda, azt viszik ezek a nagy benga emberek és ha valaki az útjukba áll azt könyörület nélkül a fűmag alá gyűrik. Kicsit megremegett a lábam mikor megnéztem pár, a netről összehalászott videót. Hatalmas nagy sack-ek, sprintelő mentősök, földön maradt emberek. Kicsit kétkedve nézem az ilyen videókat, hisz köztudott, hogy mindig olyan montázst állítanak össze, ami a legjobban felkavarja szerencsétlen nézelődő vidékiesen nyugodt életét, de azért csak ott feküdt az a hústorony a földön.

Rudi mégegyszer megkeresett és megkérdezte mi a véleményem. Annyiban maradtunk, hogy leülünk és elmond pár dolgot az elképzeléseiről, felvázolja a lehetőségeket és elmondja mit várhatok. Mikor erre gondoltam reménykedtem, hogy a „gipsz” vagy a „törés” szó a lehető legkevesebbszer fog elhangzani. Leültünk egy jó pohár sör mellé és Rudi elkezdte mondani a terveit. Elmondta, hogy ketten Varga Gáborral találták ki ezt az egész dolgot, mesélt a Budapesti Farkasokról, a többi – akkor még csak kettő – működő csapatról, mesélt a felszerelésről, a sport szépségeiről és számomra furcsa módon, hátrányairól. Mégsem említett törött csontokat, leszakadt végtagokat, a szemeim előtt lebegő vérátömlesztésről sem beszélt, viszont leszögezte, kemény sport, kemény edzéssel, kemény emberekkel.

- Nincs mese, nem lehet az edzések alól ellógni. Ha nem csinálod végig az edzéseket akkor nem fogsz tudni jól teljesíteni a pályán. Ha nem vagy jó a pályán akkor a társaiddal szúrsz ki. Nekik kell a helyedet betömni, rájuk marad a Te munkád. Itt nem tudsz elbújni. Nem tudsz elsunnyogni a bal szélen. Vagy megteszed amit elvárnak Tőled vagy mész a kalácsba.

Rövid, ám jelzőkkel bőségesen tűzdelt beszámolójából számomra is furcsamód, elég hamar megértettem egy dolgot: Azok a videók tényleg azt mutatják amire a vizuális orgazmusra kiéhezett nézőnek szüksége van. Brutalitás, sérülés és látványos szerelések. Nem mutatják meg a játék taktikai szépségét és azt, hogy a csapatsportok szellemisége kiemelkedően fontos szerepet kap.

Elég sokáig beszélgettünk, tervezgettük a jövőt, megvitattuk a hirtelen támadt ötleteket. Már a beszélgetés elején eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad amerikai focizni fogok és nem fog megállítani senki sem. Első edzés 2005. január 8. Palin városrész futballpálya, ebben maradtunk. Azt hiszem megittunk még egy sört.

Az első edzésről jó szokásomhoz híven elkéstem. Mondhatnám, hogy megtámadott hét darab makákó majom akik lávakövön sült pizzával kínáltak, vagy ötös ikreket kellet a világra segítenem egy lángoló házban, amit éppen elsöpörni készült egy hatalmas buldózer, de nem mondom – pedig igaz. Mikor kiértünk a pályára Gál kapitány barátommal, elég furcsa látvány fogadott minket. Az Északi Sarkig húzódó havas szántóföld közepén kialakított focipályán 25-30 fős brigád kergetett egy srácot veszett módon, aki torka szakadtából üvöltve menekült. Elhessegettem a rosszindulatú gondolataimat, amik kórházi röntgenfelvételeket ábrázoltak és lejelentkeztem Rudinál. Következő percben már én is, teljesen átázott ruhában kergettem valakit – nem biztos, hogy volt nála labda – és gyerek módjára próbáltam belevetni magam a „kicsi a rakás” hadművelet rétegei közé. A pályán töltött közel két óra úgy röppent el mint az a gondolat, hogy esetleg nem fogok amerikai focizni. Megbeszéltük az edzés időpontokat, heti négy alkalmat a pályán. Mindenki elégedetten indult haza és levonta magának a tanulságot. Ez jó. Ez jó és csinálni fogom. Azt hiszem, hogy aki az első edzésen ott volt és a füle esetleg ott maradt a hóban a hideg miatt és a hólétől teljesen átázott a ruhája, mai napig aktív tagja a csapatnak.

Elkezdődtek az edzések. Hihetetlen intenzitással vetettük magunkat a dolgok közepébe. Rendszeres edzéseket tartottunk és furcsa mód, soha senki nem hagyott ki egyet sem. Idővel már a tagdíjakból összejött annyi kis zsezse, hogy esténkét illetve hétvégenként ki tudtunk bérelni egy egy tornatermet és melegben tudtunk edzeni. Kialakultak a feladatok, felosztottuk ki melyik csapatrésznek tartja meg az edzést. Időközben történt egy kis balesetem és be kellett gipszelni a lábamat. Azon kívül, hogy ennek nem igazán örültem, mert kiesek az edzésből, páran szívesen felvették volna a gipsztopánkámat. Mivel több szabadidőm lett, volt időm bőven azzal foglalkoznom, hogy edzésterveket keresgéljek interneten. Találtam. Azokon az edzéseken valószínűleg a világ olyan meleg éghajlatán megfordultam csapattársaim gondolataiban, ahova azokat az embereket kívánják akik minimum tömeggyilkosok, de legalább egy kiscicát megkínoztak.

Érdekes színfolt volt, amikor a kórházból frissen műtött lábbal, negyvenhét kilós gipsszel és két mankóval sprinteltem a Nagykanizsai Amerikai Football Sportegyesület első, alakuló gyűlésére. Mondhatnám, hogy számomra ez egy igazi nagy jelentőséggel bíró nap volt, mert ott lehettem azok közt az emberek közt akik megalapították az egyesületet és ezzel hivatalosan is letették az alapjait a sportnak városunkban. Sajnos nem tudom mondani. Rohadt meleg volt. A gipszem rohadt nehéz. A lábam rohadtul fájt. A sebem rohadtul viszketett, és ott volt az az injekció is amit be kellett volna böknöm a hasamba. Én. Saját magamnak. Ott abban az órában nem igazán tudtam felfogni hol is vagyok és éppen mit csinálok, de utólag visszagondolva azt hiszem igaz amit írtam, tényleg nagy jelentőséggel bíró nap volt ez az életemben.

Meg az a nap is amikor kedvenc cégbíróságomról hanyag ám annál határozottabb mozdulattal dobták vissza a papírt: Ez így nem jó! Csodálkoztam volna ha valami összejön elsőre. Papírt megkaptuk, újabb gyűlés, papír vissza. És jött a legkellemesebb rész. Vártunk. Vártunk. Még mindig vártunk. Gondoltuk felhívjuk az illetékest és megkérdezzük, hogy ugyan már miért tart olyan sokáig egy nyomorult papírra egy még nyomorultabb pecsétet rábökni. Nem kellet volna felhívnunk, mert akkor talán nem oszlott volna szét az a maradék reményünk sem, hogy még ebben az évben megkapjuk a bejegyzést. A részleteket inkább nem mondanám el, úgy sem érdekel senkit, de a lényeg annyi, hogy ha Noé bárkáján az állatok magassági sorrendben léptek fel a ladikra és elöl volt az elefánt, akkor mi talán valahol az egysejtűek után evickéltünk. Huza ide, vona oda, valamivel több mint kettő hónap alatt sikerült az egyesületet hivatalosan is bejegyeztetni.

Tavasszal ismét a friss levegőn gyűrtük egymást. Próbálkoztunk a város lehető legtöbb helyén pályát szerezni, ahol nyugodtan izzadhatunk, de valahogy sosem jött össze. A palini focipályáról finoman elküldtek minket, mondván tönkretesszük a pályát. Nem értettük a dolgot, hiszen nem békebeli Rába Steigerrel vontattunk hatos ekét a gyöppön, ezt próbáltuk is bebizonyítani, de mennünk kellett. A városi, úgynevezett „Sétakertben” kutyájukat sétáltató idősek panaszkodtak, hogy az ebállománynál erős székrekedés mutatkozik mióta odajárunk, a sötétedés után munkaidejüket megkezdő hivatásos szeretetszolgáltatóknak megcsappant a forgalma, az éjszakai erőszakolóknak pedig be kellett érniük egymás kerülgetésével. Szóval mentünk innét is. Az állami magántulajdonban lévő, privatizálási procedúrát mellőző, el nem adott megvásárolhatatlan sportpálya, amit hajléktalanok laktak, megközelíthetetlen volt a csapat tagjai részére. Ezt a nemtulajdonos tulajdonosok tudtunkra is adták egy öntöttvas, négy és fél kilós Tutto lakattal. Semmi baj. Egy Démon soha nem adja fel. A nagykanizsai Mindenki Sportpályája mint kiderült nem mindenkié. Vagyis pontosabban csak azoké nem akik sportolni szeretnének és nem csak tötykölődni aranyárban mért edzőruhájukban, egy újabb flört reményében. A gondnok éveit és a korai órák ellenére elég magas maligán fokot meghazudtolva rohant hozzánk és rendőrt kiáltva próbált elküldeni minket. A pályára kiérkező rendőrök szerencsénkre csapattársaink voltak akik – részrehajlás nélkül – közölték a gyepmesterrel, hogy elküldeni nincs joga, mert a mindenki az azt jelenti, hogy mindenki. Pár nappal később az egyesület tudtára adták, hogy a mindenki az nem mindenki. Vagyis a mindenki az nem mi. Szóval innét is mentünk.

Ekkor már kezdtünk egy kicsit feszültek lenni és próbáltunk rögtönzött megoldásokat találni pályagondunkra. Páran felajánlották, hogy tetemesebb összeget fektetnek fűmagba ha találunk egy olyan helyet ami kicsit lankásabb a függőlegesnél és nem betonozott. Volt aki felajánlotta, hogy a szülei, nagyszülei és a még két generáció által használt rekettyést beszántatja, ha hosszabb távon szállást és védelmet tudunk biztosítani felmenői elöl. Kezdtük úgy érezni, hogy az eltelt hónapok munkája semmit nem ér és nem tudunk tovább lépni. Soha nem voltam híve a lottónak és semmilyen szerencsejátéknak, éppen ezért nem is hittem, hogy ezekben az időkben ennyi idegesítő akadály után szerencsénk lehet. Tévedtem. Tévedtem, de mekkorát.

Démonokhoz illően, harmatos szüzeket áldoztunk, mikor megtudtuk, hogy a helyi Olajbányász sportepicentrum egyik hátsó beszántásra és besózásra ítélt futball pályáját ingyen és bérmentve használhatjuk. További tizenkét szüzet hajtottunk fel helyi középiskolákból, mikor kiderült van ott még valami salakos pálya amit benőtt a fű, a kutyáikat ott gitteltetőkön kívül senki nem jár oda. Hihetetlen. El tudod ezt képzelni? Örömünkben nem tudtunk mit csinálni. Azt tudom, hogy hirtelen mindenki megszomjazott. Kaptunk pályát. A negyven yard-os sprintet lazára véve rohantunk a pályákra és szájtátva néztük a birodalmunkat. Ami csak a miénk. Nem a Tiéd vagy az Övé. Hanem a miénk. Egyöntetűen eldöntöttük, hogy a salakos pálya lesz az edzőpálya a füves pedig a meccspálya. Egy ellenvetés volt, de Őt nyakig beástuk és kaviccsal megdobáltuk. Saját pálya. Hihetetlen. Másnap már, kanizsa összes fűnyíróját felhajtottuk és sormintát rajzolva a fűben elkezdtük a rendrakást. A gaz néhány helyen olyan magas volt, hogy a fiatalabb srácokat nem mertük arra részre engedni. A füves pálya közepén találtunk egy gödröt. Egy focipálya közepén. Mindegy betemettük. A másik oldalon úgy is volt kettő domb. Kicsit belezavarodtunk itt a domborulatok és hajlatok kusza keverékébe, de valahogy megoldottuk. Talicskával hordtuk a földet, kapával irtottuk a gazt, toltuk a fűnyírót, suhintott a kasza, szaladt a gereblye, Rákosi elvtárs biztos elmorzsolt volna egy árva könnycseppet a szeme sarkában ha látott volna minket. Közel két hét alatt sikerült úgy rendbehoznunk a pályát, hogy azt mondhattuk kész.

Heti négy edzés, saját pálya, ragyogó idő, hideg sör a pálya szélén a büfébe. Mi kell még? Felszerelés! Az nagyon kéne. Szponzor nyista, lóvé nyista. Lassan elértük a nyarat és az Ausztriában vett 10 darab labdán kívül, amiből az egyik szelephibás volt, 3-at az első edzésen megcuffantottak, semmink nem volt. Pénzünk még kevesebb. Felszerelés akkor is kell. Saját erőből összeszedtünk annyi pénzt, hogy 35 darab komplett felszerelést meg tudtunk rendelni Hollandiából. Itt halkan megjegyezném, hogy mikor kiderült, hogy hollandoktól rendeljük a cuccot páran nagyon ellenkeztek a postai úton való szállítás ellen és erősködtek, hogy Ők mindenképp kimennek érte. Nem értem.

A felszerelésre – minő véletlen – közel egy hónapot kellett várnunk. Ám egyszer csak hétfőn megcsörrent a telefonom és Levi ennyit mondott: Hívott az ember! Letéptem az ingemet, hogy mindenkinek láthatóvá váljon a mellemre tetovált „S” betű és kondenzcsík árnyékaként tettem meg azt a 3 métert ami elválasztott Levitől és várakozó autójától. Amíg elértünk a garázsig ahova a futárszolgálat hozta a csomagokat megírtam körülbelül 27 sms-t. A srác már ott várt minket, arcán azzal a vigyorral amit ha meglátsz úgy érzed kezeid helyén sűrített levegős légkalapács van és azzal vésnél örök mosolyt a kedves arcára. Tudtam jól, hogy ez a vigyor jelent valamit, de langyos tejtől és csokis sütitől felkavart álmaimban sem mertem volna hinni, hogy azt mondja:

- Itt vagyok. - Oké ember. Mi is itt vagyunk. - És hol voltatok pénteken? Itt kolbászoltam a városban és nem értem el senkit. A csomagok azóta itt vannak a kocsiban. Megjárták Egerszeget és Kaposvárt is. Ha tudtam volna, hogy nem is fontosak ezek a böhöm dobozok akkor nem siettem volna ennyire, ettem volna egy jó hurkát a piacon cseresznyepaprikával, friss kenyérrel …

És mondta. És mondta… Péntek… Amikor kimondta a bűvös „péntek” szót, úgy éreztem gonosz kis ebihalak kúsztak fel az ingemen a hónom alá és galád módón össze kente apró ám annál inkább nyálkás testükkel. Éreztem, hogy a homlokomról egy izzadtságcsepp rohamvágtában megindult a szemöldököm felé, odaérve megvárja társait és zuhatagként szaporáznak szemgolyóm felé, hogy felfalják. Próbáltam levegőt venni, de nem ment. Valami kis oxigén foszlány beárválkodott tüdőmbe, ez pont annyira volt elég, hogy ne ájuljak el. Szafaládé méretűre felpüffedt ujjaim, mintha egész eddigi életükben ezt csinálták volna minden nap, szakszerűen és villámgyorsan találták meg a sofőr nyakát és próbálták a semmivel egyenlővé tenni. Ekkora már szinte teljesen megvakultam a szemembe folyt izzadtság miatt, de jobb szemem sarkából még annyit láttam, hogy Levi valamit kirángat a garázsból. És akkor felbőgött egy láncfűrész...

Körtelefonos egyeztetés után az esti edzésen furcsa mód mindenki ott volt. Egytől egyig. Közel két óra alatt sikerült is kiosztanunk a felszereléseket amik darabokban voltak. Persze mindenki abban a pillanatban veszett módon elkezdett öltözködni és közben hangosan röhögött a másikon, hogy néz ki. Én biztos vagyok abban, hogy a nagy sietségnek és az örömnek tudható be pár olyan öltözési technika, amit akkor és ott láttam. Sisakokat facemask nélkül kaptuk, sisak fejre fordítva feltevése alap. Térd és comb protectorok felcserélése alap. Suspensor fordítva beigazítása és feltűnően hangosan szorításra való panaszkodás gyakori. Hasonló esetek előfordultak még bőségesen. Volt aki a farcsontvédője helyére a combprotektort erőltette be, mondván Ő szegény és az aranyere is csak rézből van, nagyon kell rá vigyáznia. Szóval ha akkor ott lett volna egy fotós és megörökített volna minket domborodó mellkasunkkal...; inkább hagyjuk.